Halmágyi Zsolt pontosan 25 évvel ezelőtt vett részt fotósként élete első kézilabda-világversenyén, az 1990-es, az akkori Csehszlovákiában rendezett férfi vébén. Ott bronzérmes lett a romániai válogatott. Akkor Halmágyi Zsolt az Új Sport fotóriportere volt. A 1993-as svédországi férfi vébére mind a magyar, mind a román csapat kijutott, és Halmágyi is. Aztán kisebb-nagyobb megszakításokkal minden évben eljutott legalább egy kézilabdás világversenyre. Nagy meglepetésünkre szerdán a Facebook-oldalán Katarban készített képeket fedeztünk fel. Rákérdeztünk.

– Sem Magyarország, sem Románia nem jutott ki a vébére. Te hogyan jutottál el Katarba?

– „Padlón koppant az állam”, amikor dr. Hassam Moustafa, a Nemzetközi Kézilabda Szövetség (IHF) elnöke e-mailben közölte, hogy nagy szeretettel meghívnak a vb-re, s zárójelben megjegyezték: a teljes költséget fedezik. Na, ezt nem hagytam ki, tehát így kerültem Katarba. Aztán az is kiderült, hogy csepp vagyok a tengerben, a nemzetközi szövetség a szervezőkkel együtt kitett magáért, a meghívottak listája hasonlít a telefonkönyvre. Érdekesség, hogy a Nemzetközi Sportújságírók Szövetsége fiataloknak oktatást szervez itt kézilabda szakosodással, de Romániából senki, Magyarországról talán egy résztvevő van. Állítólag van Guamból is valaki.

– Hol zajlanak a meccsek, mit tapasztaltál, milyen a szervezés?

– Doha főváros 50-60 km-es körzetében zajlik a torna, három impozáns csarnokban. Luszailban van a legkorszerűbb aréna, a folyósokon „még nem száradt meg a festés”. Az alakja egy ufóra emlékeztet, 15 ezer ember befogadására képes A szállodák és a sportcsarnokok között autóbuszok közlekednek ingajáratban 100 perces körforgással. Le kell testelni valamelyik csarnokban, mert amire átérsz egyikből a másikba, már vége is a mérkőzéseknek. Rengeteg a vendégmunkás, a legtöbben Indiából, Ghánából és Szudánból érkeztek. Van, aki pár hónapja dolgozik, de úgy tájékozódik a fővarosban, mint én, azaz sehogy. Volt egy hősies próbálkozásom átérni egyik csarnokból a másikba egy-egy félidőre, de nem jött össze. Egy 28 személyes busszal, egy nagyon kedves bevándorló sofőrrel másfél órát keringtem a sivatagban, a város fényei látszottak egész úton, s végül visszaértünk oda, ahonnan elindultunk. A házigazdák egyébként mindent elkövetnek azért, hogy mindenki jól érezze magát s kellemes emlékekkel maradjon.

– Milyen a mérkőzések színvonala?

– Bár még csak a csoportmérkőzések zajlanak, és rengeteg jó csapat otthon maradt, el kell fogadni, hogy a kézilabdában is eltűntek a kontinenshatárok. Németország „pilával” került ki, itt van Argentína, Chile, Szaúd-Arábia és Irán. Nincsenek óriási tudáskülönbségek. Az az érzésem, hogy csak azok a távol-keleti országok hiányoznak, ahol az átlagmagasság nem éri el a 160 centimétert: Kína, Korea vagy Japán. A katari csapat játékosainak nevei hasonlítanak a szerbhez meg a spanyolhoz, de kiharcolták a továbbjutást. A hasonlatról jut eszembe még egy humoros történet, de ez már velem történt meg. Tanulmányoztam az ingajáratok menetrendjét, és egy kedvesen mosolygó néger nagyon próbált velem kommunikálni. Hegyeztem a füleimet, s végül visszaszóltam, hogy próbálkozzon angolul. Erre jött a tagolt válasz: de én angolul beszélek! Kiderült, hogy a ghánai angolt, ehhez azonban nekem nem volt alkalmam hozzászokni a csíkszeredai tapstéren.