Az 1930-as években télen még fűtetlenek voltak a templomok, ezért a szentesti ünnepélyeket a kultúrotthonban tartották: karácsony szombatján a reformátusok és unitáriusok együtt, míg másnap este a katolikusok. Utána a családok hazatértek, a gyerekek pedig nagy izgalommal hajtották álomra fejüket. „Bárcsak hozna karácsonyfát az angyal” – mondogatták egymásnak, mert nem az ajándék, hanem a fenyő volt számukra fontos. Aztán reggel ott állt a szobában a lócán az „angyalcukorral”, gyertyával ékesített fa, alatta némi ajándék, egy-egy kendő, cipő, ruhanemű. Aztán a gyerekek kíváncsiskodására kiderült: az angyal a „kócs lyukán” át jön be és hitével kinyitja az ajtót, úgy hozza be a fát.

Karácsony első napján mindenki templomba ment, ittas vagy éneklő embert nem lehetett látni, vagy ha mégis, azt nagyon „megszólták”. Mulatságra, színdarabos bálra csak az ünnep második és harmadik napján került sor – mesélt gyerekkora ünnepeiről a Székelyhonnak a 83 éves Mihócsa Vilma néni.

Amikor már az ő gyerekei várták az angyalt, itt is érezhető volt a világháború után kibontakozó fejlődés, változás: a gyerekek már a fenyő és cipő mellé tanfelszerelést is kaptak. Ünnep negyednapján mustármagért mentek a gyerekek a rokonokhoz, ott megkapták az Aprószentekkor kijáró vesszőütéseket és apró ajándékokat.

„Más volt a karácsony”

Nemkülönben örömet jelentett az agyaljárás az 1970-es években is. A ma 42 éves Szász Csaba Levente kisgyerekként mindig leste, mikor jön be a lakásukba az angyal. Amikor az meghozta az „angyalfát”, a családtagok egymás kezét megfogva imádkoztak, majd a nagyobb testvérei elbeszélgettek az angyallal, de mivel ő még nem ismerte azt, csak az anyja mellől leste. Aztán az angyal hirtelen eltűnt az ajtón át, és hiába szaladt utána, sosem látta a következő karácsonyig. Amikor azonban nagyapja befejezte az állatok esti kúrálását, fejését és bejött a gyerekekhez, akkor kezdett eltöprengeni, hogyan lehet az angyalnak mindig ugyanolyan a csizmája, mint nagyapónak. A fára aggatott, papírba csavart házicsoki is ugyanolyan ízű volt, mint amit édesanyja szokott készíteni, de ez már nem számított: minden kis ajándéknak örülni tudtak, még egy kesztyűnek is. „Akkor nem volt ilyen bőség, édesanyám be kellett ossza a kevés pénzt, hogy jusson a tüzelőre is, de a három gyereknek is, és maradjon a jövő hónapra is. De akkor lelkileg sokkal jobban feltöltődtünk, más volt a karácsony” – summázza Szász.

Ellopták a tanárok kapuját

A kantálás elmaradhatatlan része volt karácsony szentestéjének. A kisgyerekek este indultak el barátaik, osztálytársaik, rokonaik és néhány kislány felkantálására. A nagyobbak viszont először elmentek egymás templomi szertartására. Mivel a katolikusoknál éjfélkor van a szentmise, csak éjszaka indultak énekelni, de sokszor a felkelő nap még az utcán találta őket, mert mindenkihez elmentek. „Úgy éreztük, mindenki a faluközösség része, ha szegény, ha gazdag, ha csúnya, ha szép” – mondja Szász, aki visszaemlékszik: egyszerre négy-öt csoportban jártak a kantálók, gyerekek, suhancok, katonaviselt legények és házasemberek. Sokszor pedig a kapu előtt várni kellett, amíg a bent lévő csoport kijön. Addig elrejtőztek és a kijövőket jól meghajigálták hógolyókkal. De más csínytevésekre is sor került a suhancok körében: a tanárokhoz, tanárnőkhöz is elmentek kantálni, de távozáskor – bosszúból a rossz jegyekért – ellopták a kaput, hogy másnap legyen keresnivalójuk a felnőtteknek. A móka nemegyszer rendőrségi kihallgatással is zárult.

A kántálás ma ismét kezd visszatérni szokásba, de inkább csak a 30-40 évesek korcsoportjában. Ma is az éjféli mise után énekelnek a családok ajtajában, majd elmondják a köszöntőt: „Dicsőség Istennek, így hangzik az ének,/ Békesség a földön az emberiségnek./ Örömet hirdetünk, így szól az üzenet,/ Jézus, a Megváltó eljött, megszületett./ Isten szeretetét a Földre lehozta,/ Békét talál nála, ki ezt elfogadja./ Pásztorok figyelnek az angyali énekre,/ Megváltót s megtartót küld Isten részükre./ Örömmel a szívben Betlehembe mennek,/ az Ég és Föld Urának hogy tisztességet tesznek./ Már kétezer éve elhangzott az ének,/ de még nincsen vége Isten kegyelmének,/ Még szól az örömhír: Jézus most is szeret,/ Hozzátérő ember nála boldog lehet./ Zengjen hát ajkunkról ez a zengemény,/ Hogy Jézus Urunknak áldott születésén/ Maradjon házuknál isteni szeretet,/ Kívánok hát boldog karácsonyi ünnepet!”