„2006-ban jártam először Székelyföldön, akkor valahogy itt ragadt a szívem. A környék elvarázsolt, nagyon jó embereket ismertem meg” – kezdte történetét Lovas István, aki a nyáron önkéntesként érkezett a Szent Anna Gyermekvédelmi Központba. A 47 éves debreceni férfi épp kiutat keresett megrekedt életéből, elhatározta, hogy Böjte Csaba atyától kér segítséget.

„Huszonhárom évig voltam földmérő, aztán elcsaltak egy kivitelező céghez, ahonnan rövid idő múlva leépítettek. Alkalmi munkákból vergődtem, teljesen kikészültem. Korábban sosem voltam munkanélküli, nem bírtam ezt az állapotot, és a sok semmittevés közepette eszembe jutott, hogy szívesen vállalnék munkát Böjte atya valamelyik otthonában, így talán kivédhetném a sok embertelenséget, ami a világban zajlik. Gyergyói kedves ismerősömtől megkaptam a telefonszámát, felhívtam. Fura érzésem volt – mintha a miniszterelnökkel készültem volna egy beszélgetésre, mert előttem óriási nimbusza volt Csaba testvérnek, és már nagyon régen szerettem volna találkozni vele. A megkeresésem után rövid időn belül erre sor kerülhetett, addig már eldöntöttem, hogy hagyok otthon csapot-papot, eljövök” – emlékszik vissza István. Mint mondja, Csaba testvér abba is beleegyezett, hogy a vágyott helyszínen, Gyergyószentmiklóson tegye próbára magát, az itteni bentlakásos otthonban tapasztalja meg, hogy alkalmas-e a nevelői feladatra, amire ajánlkozott. Úgy érezte, nem lesz gondja, mivel kiskorától egyedül nevelte a most már 25 éves fiát. Hamar bebizonyosodott, hogy jól megérti magát az idegen gyermekekkel is, akárcsak az otthon vezetőivel, így néhány hónap önkénteskedés után hivatalosan alkalmazták nevelői munkakörbe. Hét fiút és öt kislányt bíztak gondjaira.

„Szeretem a gyermekeket, jól tudok velük beszélgetni, játszani, szívesen gondoskodok róluk. Nyilván vannak olyasmik, amik nem jönnek az embernek kapásból, de csinálni kell, hát teszem a dolgom” – mondja István, és vázolja saját és „nagycsaládja” egy napját. „Ötkor kelek. Előkészítem a reggelit, megfőzöm a teát, persze nem csak az én gyerekeimnek, hanem az egész háznak. Hatkor ébresztem a gyerekeket, és mivel a reggeliztetésnél is jelen vagyok, a legnagyobb fiam, a hetedikes Péter segít a kisebbeknek az iskolába, óvodába készülődésben – a legkisebb gyermekem 4 éves. Amikor elmennek, általában Szárhegyen folytatódik a napom, segítek az ottani gazdaságban ellátni az állatokat. Déltől kezdenek hazaérkezni a gyermekek, addigra visszaérek. Délutánig szilencium van, segítek a tanulásban, illetve ha épp szükséges, akkor az egyéb tennivalókban – például orvoshoz viszem a gyerekeket. Aztán játék, szabad foglalkozás, vacsoráztatás, lefekvés. És persze a házirendhez jó pár feladat tartozik, ezek betartását is felügyelem. Ha kirándulás van programon, általában én vagyok a sofőr”– avat be feladatkörébe István. A napi teendők persze sokkal aprólékosabbak, a gyerekek minden kérésükkel, óhajukkal a nevelőjükhöz fordulnak – így neki is kijut a beszerzésből, gondoskodásból, az iskolai, plébániai szülői értekezletekből, az osztályfőnökökkel, tanítókkal, óvónőkkel, hittan tanárokkal való kapcsolattartásból. Az fel sem merül, hogy esetleg kihagyná valamelyik gondjaira bízott gyermek iskolai, óvodai szereplését, és – mint mondja – most már arra is készen áll, hogy a gyermekek lelki problémáin is enyhítsen.

„Egyelőre nem nagyon avatnak be a magánéletükbe, a családi problémákat nem mondják el, én meg nem feszegetek ilyen húrokat. Nem szeretnék én lenni a kezdeményező, mert úgy gondolom, hogy a gyermekeknek eléggé fáj az, hogy nem a szüleikkel élnek. Egyébként most már mindannyiukhoz olyan közel kerültem, hogy úgy érzem, kész vagyok meghallgatni őket, és ahogyan tőlem telik, segíteni nekik” – mondja István. Saját bőrén tapasztalja: a lányok az apásabbak, jobban igénylik az odafigyelést, babusgatást, de a fiúknak is jól jön a közvetlen környezetből vett férfiminta. Csodálja, nagyra tartja a székely emberek nyíltszívűségét, amit a gyermekeknél épp úgy tapasztal, mint a felnőtteknél, és ami az otthonban nagyban megkönnyíti a dolgát.

„Az itteni habitus teljesen más, mint amihez én szoktam otthon. A felnőttek, de a gyermekek is sokkal közvetlenebbek, barátkozóbbak egymással. Ez kivételesen sokat segít akkor, amikor új gyermek érkezik az otthonba. A többiek nemhogy kizárnák, bántanák, hanem segítik őt a beilleszkedésben. Ebbe nekem nem is kell beleavatkoznom” – meséli.

A tanügyi rendszerrel nem teljesen elégedett. A kisegítő iskolákat, osztályokat hiányolja, ahol képességeik szerint foglalkoznak a különleges bánásmódot igénylő gyerekekkel. „Családjában” is vannak olyan gyerekek, akik noha már nagycsoportosak, még nem tudnak beszélni, vagy olyan ötödik osztályos, aki nem tanult meg írni, olvasni. „Az angyalnak kellett volna levelet írni és nem ment, ezért elhatároztam, hogy a betűket újravesszük, ha kell, ötven oldalnyit írunk egy-egy betűből. Érthetetlen, hogy miért engedik át egyik osztályból a másikba a lemaradt gyerekeket. Az, hogy nem buktatják meg, az nem megoldás. Ezt nagyon furcsállom. Az ilyen gyermek szét fog csúszni” – mondja István, aki nem csak megállapítja egy-egy gyerek esetében a problémát, hanem a pedagógusokkal és az otthon vezetőivel közösen igyekszik megkeresni a legjobb fejlesztő megoldást, vagy megfogadni az előrehaladást segítő módszereket.

Istvánnak nincsenek pedagógiai módszerei, önmagát adva tanít, oktat, nevel, „ahogy hozza az élet” – fogalmaz ő. Nem szigorú, inkább közvetlen – állítja magáról. Hozzáteszi, egyfajta önkontrollra azért szüksége van a gyermekekkel töltött mindannapokban. „Gyakorlatilag nekem is fejlődnöm kell ehhez a helyzethez, fejlődnöm kell a gyermekekhez, mert ők is megérdemelnek egy jobb életet” – fogalmaz. Mint mondja, hatalmas segítség számára, hogy mindent meg tud beszélni a gyermekotthon vezetőivel, kikérheti véleményüket, tanulhat tőlük.

Hálás a sorsnak, hogy Székelyföldre vezényelte, úgy érzi, hazaérkezett. „Tíz éve itt dobog a szívem, Székelyföldön. Nem tudok róla, hogy lennének itt gyökereim, de azt igen, hogy itt érzem igazán otthon magam. Az emberek, akikkel találkozom, mintha száz éve ismernénk egymást!...” – fogalmaz. Jövőjét mindenképpen itt képzeli el, bízik abban, hogy Csaba testvér gyermekotthonában még hosszú időn keresztül segíthet szebbé tenni a lakók életét. Hogy mindezt miért? „Amikor hozzám jön egy kicsi gyermek, átölel, és azt mondja, szeretlek, azt semmivel nem lehet megfizetni” – válaszolja.