Csíkrákoson látogattuk meg Császár Vilmost, aki – noha édesapja idevalósi – az ország másik részén született. Aztán a körülmények úgy hozták, hogy édesapja szülőfalujában alapozta meg az életet. „Édesapám itt született Rákoson, édesanyám Felsővisón, Máramarosban. Hosszúmezőn laktunk, én ott születtem 1937-ben. Ahogy az oroszok bejöttek, vége volt a gyermekkornak, édesapámat letartóztatták. Édesanyámért is jöttek, hogy jelentkezzék a helyi szovjet helyőrségnél három napi élelemmel, mert megy „málenykij robotra”. A küldönc, akit küldtek, azt mondta, nagyságos asszony, ha van kicsigyermeke, tegye pólyába, mondja, hogy kilenc hónapos. Az öcsém elég nagy volt már, másfél éves, de ő pólyába tette, elment, s így elengedték. 1949-ben, amikor a kulákokat is elvitték kényszermunkára, kilakoltattak. Édesanyám egyedül volt öt gyermekkel, édesapám bezárva mint politikai fogoly” – mesélte.

Már gyermekként gazdálkodott

Rákoson gazdálkodni kezdtek, mert a nagyszülőknek voltak földjei. „Kaszát sem láttam addig, és fél év múlva már arattam kaszával hatodikos gyermekként. Egész nyáron dolgoztunk, arattunk, és kaptunk a cséplésnél hét kiló rozsot. Be kellett adni 57 kiló húst, a kaszát, amit kaptunk a szövetkezettől, ki kellett fizetni, és kellett vinni egy kiló zsírt, másképp nem adtak” – elevenítette fel. Csíkrákoson végezte el a hetedik osztályt, majd beiratkozott a tanítóképzőbe, ahol későbbi felesége is osztálytársa volt.

„Sikerült a vizsga, Madarasra helyeztek mindkettőnket, kollégák voltunk. Hét évet maradtunk ott, de közben katona lettem, ahol mindenképp tisztet akartak belőlem faragni. Amikor édesanyám meghallotta, hogy tiszt leszek, azt kérdezte, ezeknek a kommunistáknak akarsz te szolgálni? Bukaresthez közel, egy kiképző ezredhez került hároméves szolgálatra, ahol tanítók és vasúti forgalmisták voltak. Mint elmondta, a Morze-ábécét kellett megtanulni, a tanítók megállták a helyüket, elsajátították a Morze-jeleket, de a forgalmisták nem tudták. „Szakaszvezető lettem, ott maradtam három évet kiképzőnek. A főhadnagy annyira megkedvelt, hogy fiává akart fogadni, mert nem volt gyermekük, biztatott, hogy dolgozhatok a légitársaságnál, de nem maradtam, haza kellett jönni” – emlékezett.

Madarasról Madéfalvára

Madarason románt kezdett tanítani, kinevezték kultúrigazgatónak, majd a marosvásárhelyi pedagógiai főiskola rektorának biztatására feleségével együtt a főiskolán folytatták tanulmányaikat. Az államvizsga idején, 1964-ben született meg a lányuk. Hazajöttek, felesége Rákoson kapott helyet, ő Madéfalván kezdett románt tanítani, majd egy év múlva kinevezték Madéfalván a központi iskola igazgatójának.

„Oda tartozott Csicsó, Csaracsó, Göröcsfalva, Rákos is, és abban az évben meg kellett szervezni a román iskolát, mert ha nem, minden faluban román tagozatot kellett volna létrehozni. Megszerveztük a román iskolát, külön igazgatót neveztünk ki, de magyar tagozat is volt ott az alsósoknak. Eltelt egy év, nagyon jól beilleszkedtem, olyan szülői bizottság alakult, hogy még a gondolataimat is kitalálták. Rendbe tettük az iskolát is. Itt Rákoson megüresedett a román tanári állás, megírtam a kérvényt, elküldtem, megkaptam az áthelyezést. Egészen nyugdíjazásomig maradtam itt, 1966-tól 2002-ig” – mesélte.

Szünetben volt igazgató

Császár Vilmos szerint az igazgatói munka akkor nem szakmailag, hanem szervezés szempontjából volt nehéz. „Elmentem az iskolába, és nem töltőtollat vettem a kezembe, hanem kalapácsot és harapófogót. A kilincseket javítottam, mert nem volt mester, volt egy takarítónő, aki télen tíz teremben tüzelt, reggel hat órakor kellett menjen, harminc fokos hidegben is. Első dolgom volt, hogy megkerültem az udvart, megnéztem, hogy a fából loptak-e el, megnéztem, hogy tűz van-e a gyermekeknek, utána mentem be az irodába. Megjött a tűzifa a madéfalvi vasútállomásra, hat óra alatt le kellett üríteni a vagont, fel kellett hozatni a fát. Be kellett szegezni az ablakokat minden ősszel, párnákat tenni oda, mer fújt be a szél. Nekem szünetem nem volt, szünetben voltam igazgató, amikor összesítéseket, statisztikát kellett készíteni” – elevenítette fel, hozzátéve, jó kollégái voltak, akik mindig segítették a munkáját. A gyermekeknek a reggeli tornát is ő tartotta.

Tornatermet, laboratóriumot építettek

1973-ban egy tornatermet és laboratóriumot akart építeni a rákosi iskolának. „Egy Andor Imre nevezetű párttitkárral nagyon összevesztünk, mert azt mondta, nem lehet. Másnap reggel – mivel a gyerekek is azt mondták, szeretnék, hogy legyen tornaterem és laboratórium – hazaküldtem őket munkaruháért, csákányért, lapátért. Mire visszajöttek, én elkészítettem az alaprajzot, kimértem, kicövekeltük a tornaterem, illetve a laboratórium alapját, és délre kiástuk másfél méter mélységben. Ezután hívtam a központot, kértem a pártbizottságot, a telefonnál Andor volt. Közöltem vele, hogy a laboratórium és tornaterem alapja ki van ásva. Nem hitte el. Feljött, megnézte, csóválta a fejét, majd azt mondta, ha már ilyen elszánt vagyok, segít. Traktoristák hordták a követ az építkezéshez, 1973 májusában volt ez, \'74 decemberében átadtuk a tormatermet, laboratóriumot, parkettázva és csempekályhával ellátva” – mesélte.

Jobban tudtak románul

Azt mondja, akkor sokkal könnyebben tanultak meg románul a gyermekek. „A szavakat meg kellett tanulni, mindennap kikérdeztem, rögtönzéseket írtak. A verseket, balladákat megtanulták kívülről, hangosan mondták a gyermekek, nem otthon tanulták meg, itt az iskolában. A nyelvtant is megértették, de nehezebb volt a beszéd. Egyik ötvenéves találkozón mondta el egy tanítványom, hogy olyan helyre került katonának, ahol egyedül volt magyar. A politikai felkészítőn kérdezte a tiszt, hogy hallottak-e a Miorițáról? Senki nem hallott, s akkor jelentkezett ő, felállt, s elejétől végig elmondta. A tiszt lehordta a többieket, nem szégyellik, hogy egy olyan ember, aki alig tudja kifejezni magát románul, tudja ezt, s ők nem. Olyan alapot kaptak a gyermekek románból, hogy továbbmenve nagyon hamar elsajátították a nyelvet, bár a beszédet nem volt alkalmunk gyakorolni. 62 évesen akartam nyugdíjba vonulni, de még maradtam 3 évet, mert nem volt román tanár. Végül 2002-ben letettem a krétát” – elevenítette fel.

Megírta Csíkrákos krónikáját

Császár Vilmos a helyi mondák, történetek lejegyzését is elkezdte, az idősek emlékeit is igyekezett megismerni. „Nem tudományos céllal, hanem azért, hogy lássam, mi maradt meg az emberekben, mit tudnak a községről, hogyan látják a dolgokat? Ezeket kezdtem gyűjtögetni, elképzeltem, ha én lettem volna száz évvel ezelőtt itt, mit tudtam volna mondani Orbán Balázsnak a Pogány-várról, a Bogáti-kápolnáról, a Bogáti-várról? Kezdtem jegyezgetni sok mindent, egy-egy elkapott beszédfoszlányt. Gyűlt az anyag, sokat olvastam utána, nem is gondolja az ember, mennyi minden összejön így” – emlékezett. Múzeumok levéltárát is kutatták feleségével együtt, végül 2003-ban megjelent a Csíkrákos krónikája című kötet, amely időközben a közbirtokosság támogatásával második kiadást is megért, és minden rákosi családhoz eljutott. „Annak örvendek, hogy meg tudtam írni. Ha száz év múlva lesz egy vájt fülű, érdeklődő gyerek, tovább lehet írni” – magyarázta.

Van elégtétel

Császár Vilmos úgy látja, életében sok mindent megvalósított, de még sok mindent lehetett volna. „A talentum ennyit engedett, ennyivel voltam felvértezve. Közben gazdálkodni is kellett, családot fenntartani, nem volt könnyű a gyermekeket kitaníttatni. Itthon nem dőzsöltünk, de ütötte a széle a hosszát, a gyermekeinket is rászoktattuk, hogy annak kell örülni, ami van. Ezt a házat úgy építettük, hogy május elején nekifogtunk, és novemberben beköltöztünk. Dolgozni kell, mert semmi sem jön ingyen. De elégtételt jelent azoknak a már idősödő embereknek, akiket tanítottam, a szemük csillogása, amikor találkozunk, és megkérdezik, hogy vagyok” – zárta a beszélgetést.