Több korabeli fényképet is mutatott látogatásunkkor, csíkpálfalvi otthonában Péter Ernő, aki idős kora ellenére most is jól bírja magát. Fiatal, daliás katona van képeken, a magyar hadsereg egyenruhájában, kiképzés után. A veterán huszár most is emlékszik mindenre azokból a zaklatott időkből. Péter Ernő 1924-ben született, édesapja tanító és iskolaigazgató volt Pálfalván. Elemi iskoláit Pálfalván végezte, a polgárit pedig a Mikó Kollégiumban, Sepsiszentgyörgyön. Mivel 1940-ben ismét magyar közigazgatás lett Észak-Erdélyben, leventekiképzést kapott, és miután megszületett a döntés a határőr zászlóaljak felállításáról, 1943-ban besorozták, majd a gyimesfelsőloki kaszárnyába kellett bevonulnia, sok társával együtt.

Kiképzés Gyimesfelsőlokon

„Onnan osztották ide-oda a fiatal leventekatonákat, akik határőr zászlóaljba voltak szervezve. Bevonulás után ültünk a katonaládáinkon, jött egy katona, falumbeli másodéves, és azt mondta, oda mehettek, ahová akartok, van lehetőség. Arra jött egy huszár törzsőrmester, volt rajta mente, kard, sarkantyú, csizma, utána egy szakaszvezető és egy őrvezető. Nagyon tetszett nekem ez, szerettem is a lovas életet, nagyon megbámultuk őket. Megálltak, azt kérdezték, nem akartok huszárok lenni? Jelentkeztem, Pálfalváról még öten jelentkeztek velem együtt. A kiképzés a gyimesfelsőloki kaszárnyában történt, délelőtt lovas, délután gyalogos kiképzés volt. A lovas kiképzésre azért volt szükség, hogy gyors alakulatként, tudjunk itt-ott megjelenni hátvédi, oldalvédői feladatokat ellátni. A második világháborúban lovon már nem harcoltak, és amikor az ellenséggel szembekerültünk, lóról leszállva harcoltunk, mint a gyalogság” – mesélte.

Frontvonal a hegyekben

Nyár derekáig voltak a gyimesfelsőloki kaszárnyában, aztán a huszárszázadot a román határra, Farkaspallóra vezényelték, ahol elmondása szerint augusztus 25-éig tejesítettek szolgálatot, amikor  a Gyimes-völgye legfelsőbb szakaszára, Bükkloka közelébe kellett vonulniuk. A román átállás után az orosz csapatok rövidesen megjelentek a Gyimes-völgyében, és a határra levonuló 32-es határvadász zászlóaljat támadták.

„Ránk azért volt szükség, hogy segítséget nyújtsunk és a Gyimes-völgyébe torkolló patakokból kiűzzük a beszivárgott oroszokat. Kisebb egységek jöttek be oda, ahol mi voltunk. Rajparancsnok voltam, este azt a parancsot kaptam, hogy zárjuk le Bükkloka völgyét. Több feladatunk volt, aztán a huszárszázad visszavonulási parancsot kapott Szépvíz irányába. Visszavonulás közben a fákról olyan pokoli tüzet zúdítottak a nyakunkba az oroszok, hogy a század eszét vesztve menekült. Később Szépvízről küldtek felderítésre, bizonyos időszakokban tüzelőállásokat foglaltunk és napokon át figyeltünk” – elevenítette fel a történteket.

Nem esküdtek fel Szálasira

A Csíki-medence feladása után Péter Ernőék alakulata a Libán-tetőn biztosította a honvédségnek a Csíki-medencéből történő kivonulását, majd a Bucsin-tetőn hátvédként tartották a frontvonalat.  biztosítva a visszavonulást.

„Elfoglaltuk a tüzelőállást, orosz lovas előőrs jött, tűz alá vettük, leálltak. Három óra után visszavonultunk, eljutottunk Parajdra, majd Szászrégenbe, Tekére. Volt olyan ütközet hogy az oroszok betörtek és mivel egy hadosztály-parancsnokság még nem vonult el, utcai harcokban kellett kifüstölni őket. Többnyire éjszaka vonultunk, közben a lovon aludtunk el. Egyszer elküldtek felderítésre, véletlenül bementünk az oroszokhoz, ők is lőttek, mi is visszalőttünk, aztán elvonultunk. Nagysomkútra érkezve, október 16-án értesültünk arról, hogy Horthy kilépett a háborúból. Estefelé már nagyon boldogok voltunk, de aztán jött a hír, hogy Szálasi átvette a hatalmat, és fel kellett esküdni. Nem esküdtünk fel Szálasira, a század feloszlott. Nem voltunk esküszegők, mert mi Horthyra esküdtünk fel” – magyarázta.

Kétszer szökött meg a fogságból

Csűrben bújtak el egy társával, várva a front elvonulását, de így is orosz fogságba került. Egy  felrobbantott híd helyreállításán dolgoztak, amikor az országúton közeledő hadifoglyok közé terelték. „Mondom, ez az út Szibériába vezet, én oda nem megyek, ha meghalok is megszököm. Eléggé határozott voltam. Elindultunk, alig mentünk száz-százötven méter, megállítottak. A sor végén levő kísérők bementek a foglyok közé. Láttam, hogy elöl nincs egy katona sem, beugrottam egy kapualjba. Bebújtam a tornác alá és kúsztam hátrafelé, majd be a kukoricásba. Másnap visszamentem, és megálltam, ahol megszöktem, kérdeztem, mi történt tegnap? Mint kiderült, a fogolysorban volt egy katona, aki ott lakott, nem tudott uralkodni magán, beugrott a kapun és lelőtték. Kérdeztem, nem szökött meg valaki? Mondták, de igen, beugrott ide. Az ezer fogolyból másnak nem jutott eszébe, hogy megszökjön” – mesélte Péter Ernő. Később megint elfogták az oroszok, egy lókórházban kellett segédkezniük. Már Szatmárnémeti felé jártak, amikor a mezőn sikerült megint elmenekülniük. Tíz napig jöttek hazafelé gyalogszerrel, a csizmáikat közben elvették a csendőrök.

Pedagógusként Kolozsváron

Csíksomlyón megnyílt a kántortanító-képző, hazatérve oda iratkozott be, majd a Brassó megyei Türkösön mint kántortanító dolgozott két évig. Ezután Kolozsváron elvégezte a közgazdasági egyetemet is, majd Bukarestbe helyezték az Országos Szaktanácshoz. „Mint kántortanító értettem a zenéhez, a táncokhoz, kórusvezetéshez, a kultúrmunkához. Egy hónapos karnagyképző tanfolyamot is végeztem. Visszajöttem Kolozsvárra, megnősültem és tanár lettem, szerettem a pedagógusi pályát. Mivel volt energiám, nem kötött le a munkám, beiratkoztam a történelem-magyar szakra levelező tagozatra, azt is elvégeztem. A leányközépiskolában, majd a mostani Báthori István Középiskolában tanítottam politikai gazdaságtant és filozófiát, onnan mentem nyugdíjba” – ismertette az idős férfi.

Hazatérés negyven év után

A kolozsvári évtizedek alatt rendszeresen visszajárt Pálfalvára, házat épített, végül nyugdíjasként hazajött. „Kezdték visszaadni a földeket, pityókát is termeltem, disznókat, juhokat tartottam, dolgozgattam itthon is. A munka nekem örömet szerzett, ez többet ért mindennél. Mikor lekaszáltam egy területet, behoztunk a szénát, felszedtük a pityókát, ez mind örömet szerzett, azért csináltam, mert szerettem a munkát” – vallja. Nem rejti véka alá véleményét a megváltozott világról sem, szerinte nagyon átalakult a társadalom a kommunizmus alatt.

„Az emberek nem azok, akik voltak. Önzők, lusták lettek, nem akarnak dolgozni, ha lehet, munka nélkül, csalással, gazemberséggel élni. Nem szívélyesek, nem segít egyik a másiknak, saját érdekeikért sem állnak ki, mert azt mondják, ha kiállok, visszaütnek. Ez a falu nem is hasonlít arra, ami volt ezelőtt 60-70 évvel. De elégedett vagyok, ha újból kéne kezdeni, lehet, hogy vállalnám ezt az életet. Mert munkás életem volt, és szerettem” – összegzett Péter Ernő.