Barátok, művésztársak, tisztelők gyűltek össze, hogy a néhai festőművészre emlékezzenek egy meghitt beszélgetés keretében. A kiállított képek nagy részét – amelyeket három hétig lehet megtekinteni – a művész csobotfalvi otthonából hozták el a szervezők. Bíró József, az egyik kezdeményező, az esemény elején rámutatott, a jelenlévőket Beczásy Antal köti össze.

„Az alapelképzelés az volt, hogy a munkákat értékelje a szakma, mi pedig beszélgessünk egy kicsit az emberről, Tóniról. Hogy felelevenítsük az apró történéseket, a kicsit vastag vicceit. Mert az is hozzátartozott Tónihoz, hogy a környezetével szemben rendkívül kritikus volt. Azokkal szemben, akik az akkori lehetőségekkel éltek és azt be is vallották, nagyon ellenszenvesen viselkedett, annak ellenére, hogy kénytelen volt ő is abban a korban élni. A többieket mindig „vörös patkányként” emlegette, és egyéb „kedves” jelzőkkel illette, hogy szolgálták a rendszert, és akkor is festettek vörös csillagot, zászlókat, amikor azt nem volt muszáj. Mert Tóni nem festett olyant, és mégis megélt” – vezette fel a beszélgetést Bíró.

Fejet kell hajtanunk Beczásy Antal és a munkássága előtt, aki egy nagyon különleges személyiség volt – fogalmazott Márton Árpád festőművész. „Beczásy Tóni csak egy van. Száz festmény közül is rögtön lehet látni, melyik az ő alkotása. Én 1957-ben ismertem meg. Csodáltuk őt annak idején, és mit ad a Jóisten, 1958-ban együtt felvételiztem vele Kolozsváron. Akkor ő nem jutott be, de két év múlva bekerült a tanárképző főiskolára. Amikor csak lehetett, bejött a műtermünkbe. Tóninak mindenről külön véleménye volt, és kioktatott. Ő megmagyarázta, hogy hogyan kellene festeni és rajzolni” – emlékezett vissza.

Szóba került továbbá a művész egyik jelentős alkotása, a Kontyoló, amely jelenleg a csíkszeredai városházán látható. „Elkészítette diplomamunkáját, amely a főiskola életében egyedülálló volt. Ceaușescu idejében egy kontyolót megfesteni kihívás volt. Elég sok baja is származott ebből. A diplomamunkájával lépett be a képzőművészeti életbe Csíkszeredában. A kiállítás már meg volt rendezve, megérkezett Tóni, leszedett vagy nyolc képet, kirakta a méretes munkáját és mondta: én most ide felrakom, csináljatok, amit akartok” – mesélte nevetve Márton Árpád. A témához kapcsolódva Kristó Tibor költő elmondta, mielőtt a városházára került, a múzeumnál volt az alkotás megőrzésre. „Pali bácsi (János Pál múzeumigazgató – szerk. megj.) fogadta a képet, én akkor ott dolgoztam a múzeumnál, és ki volt adva, hogy a 4–5 méteres alkotást fel kell szerelni. Nem volt egyszerű, finoman, nagy odafigyeléssel kellett dolgozni. Közben Tóni meg-megjelent a vár udvarán és elkiáltotta magát: hol a várkapitány? A képet le kellett hozni, hogy ő tudja ellenőrizni, rendesen őrizzük-e, van-e valamilyen karcolás rajta. Ezt többször megismételte. Aztán egyszer találkoztam a városban vele, kértem, te, Tóni, ne mind hülyéskedj, én kell lecipeljem állandóan, és többet nem jött.”

Szó volt még a vacsárcsi templom hat éven keresztül készült oltárképéről, Szekeres elvtárs kibotlasztásáról, a munkavédelmi pannókon való újításairól, a költészethez való viszonyáról, a kávéból készült freskóról és a művészi precizitásáról is, a szabadságáról, a humorérzékéről, elcsattant pofonokról. Arról, ahogyan élt, ahogyan alkotott. A jelenlevők egyetértettek abban, hogy a művész születésének nyolcvanadik évfordulója alkalmából, jövőben egy nagyszabású kiállítást kellene szervezni a munkáiból. „Sok-sok érdekes dolog van vele kapcsolatban. De ami az alkotásainak a mélységét, a felfogását illeti, rá lehet ismerni a munkájára száz közül is. Az erdélyi és a szűk környezetünknek egy olyan egyénisége volt, hogy jóval szegényebbek volnánk nélküle. Valami olyasmit alkotott, ami egyedülálló. És ki merte mondani, vállalta azt a dolgot, amiben hitt. A csíkszeredai kulturális hagyományainkhoz hozzátartozik, fejet kell hajtsunk előtte. Ezzel adósok vagyunk Tóninak” – zárta a beszélgetést Márton Árpád.

A művészről

Beczásy Antal 1938. augusztus 28-án született Marosvásárhelyen. Középiskolai tanulmányait a csíkszeredai gimnáziumban végezte. 1958-tól a marosvásárhelyi Székely Népi Együttes táncosa volt. 1960-tól a kolozsvári Pedagógiai Főiskola rajztanári szakának hallgatója, 1962-től a csíkszeredai Olt Kisipari Szövetkezet kerámiarészlegén dolgozott. 1963-tól a marosvásárhelyi bábszínház díszlettervezője, 1964-től a koloszvári Képzőművészeti Akadémia hallgatója, ahol kiváló mesterei Andrássy Zoltán, Bălău Mircea, Mohi Sándor, Nagy Imre. Egyfajta metafizikus átvilágítottság, titokzatosság lengi be székelységábrázolását, elsősorban vízfestésű tájait és kompozícióit. Nagy Imre munkásságát tekintette példaképének. 2007. január 11-én halt meg. (Forrás: Kájoni János Megyei Könyvtár)