„Gyerekkoromtól rajzolok, emlékszem, az iskolában minden füzet utolsó két oldala tele volt rajzzal. Amikor ceruza, papír került a kezembe, én rajzoltam” – eleveníti fel gyermekévei legkedvesebb időtöltését a nyomozó.

„Elindultam a pályán, de sehová nem értem el” – jegyzi meg nevetve, utalva arra, szeretett volna a képzőművészet terén tanulni, volt is rá próbálkozás, de végül nem sikerült. „Hetedikes-nyolcadikos voltam, amikor a rajztanárom azt mondta, tehetséges vagyok, tanuljak tovább e téren. Jártam is hozzá rendszeresen, de a szüleim úgy gondolták, »tisztességes szakmát« kell tanulni és abból megélni. Egyszerű munkás emberek voltak, nem hitték, hogy a festészetből el lehet egy családot tartani. Mivel a tanárom továbbra is úgy gondolta, kár lenne a tehetség elvesszen, azt javasolta, iratkozzak be Csíkszeredába a középiskolába, majd ezzel párhuzamosan a népiskolába rajz szakra. Bár ezt is ellenezték, végül csak behoztak a szüleim, de aztán csak nem iratkoztam be iskolába Csíkszeredába, hanem maradtam otthon. Úgy alakult az életem, hogy hosszú éveken keresztül nem is kerültem kapcsolatba a művészettel, a rajz el volt felejtve” – meséli.

Talán meglepően hangzik, de a rajzolás akkor köszöntött be újra Bege életébe, amikor a Hargita Megyei Rendőr-főkapitányság Bűnügyi Osztályának munkatársaként különböző ügyekben nyomozói munkát folytatott. „A nyomozások során egy-két esetben a sértett fél leírása alapján a gyanúsítottról portrét készítettem, és ez segítette a munkánkat. Én meg egyre többet kezdtem foglalkozni a rajzolással.”

„Időközben megismerkedtem Csata Jenő csomafalvi festőművésszel, aki sok hasznos tanáccsal látott el, tavalyelőtt pedig beiratkoztam a Hargita Megyei Művészeti Népiskolába, Jánosi Antal művész a tanárom, és 48 évesen újra rajzolok, tanulok. Lehet, elérem azt, amit gyerekkoromban nem tudtam. Szeretném elvégezni a három év iskolát, s amikor nyugdíjba vonulok, kialakítani egy termet, ahol festek, és képeimet berámázom. Ezzel szívesen foglalkoznék” – fűzi hozzá. Reményekkel tölti el, mondja, hogy ezúttal is azt a visszajelzést kapta, folytatni kell. Mint mondja, a festészet számára ma már jó lehetőség a munkájával járó stressz levezetésére. „Munkám során sok dologgal találkozom, ami nagyon megvisel, sokszor napokig semmire sem vagyok jó. A festés megnyugtat, aztán újra erőre kapok és megy az élet, a munka tovább”.

Otthoni gyűjteménye mintegy kétszáz akvarellt számlál, de van néhány ceruza-, illetve szénrajza is. Egy olyan festménye van, amitől nem szívesen válna meg, egy váza virággal, talán mert „nagyon színes, nagyon jól sikerült, arra büszke is vagyok”. „Örülök, hogy tetszenek a festményeim az embereknek. A feleségem az első számú kritikusom, ő biztat, segít, mindig kapok »zsebpénzt« a kellékekre” – jegyzi meg mosolyogva.