Gyöngyvér 2008-tól dolgozik a Hargita Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Igazgatóságnál, ahol a védett lakóotthon programot koordinálja és a csíkszentmártoni multifunkcionális központot vezeti. Klára 2007-től gyarapítja az igazgatóság szociális munkásainak sorát, ő a hivatásos nevelőszülőkkel foglalkozó irodai munkatárs.

„Amióta ember él a földön, azóta foglalkozik valaki szociális munkával, hiszen mindig voltak jóindulatú emberek. A professzionális képzés nálunk a forradalom után indult be, 1992-től létezik egyetemi szintű oktatás. Nagy szükség van a szociális munkásokra, hiszen bőven akad probléma is. Nem egy divatszakma, nem kecsegtet hatalmas kereseti lehetőségekkel, szoktam is mondani a fiataloknak, hogy is nézne ki egy kiöltözött szociális munkás, aki szegény családokon akar segíteni. E munka gyakorlásához kell némi visszafogottság is” – mondja Márton Klára. Munkájuk a hátrányos helyzetűeken való segítségnyújtáson alapszik. Hátrányos helyzetű pedig bárki bármikor lehet – jegyzi meg –, akár az is, aki ma irigyelt helyzetben van. Ők pedig azért dolgoznak, hogy a hátrányos helyzet lehetőleg minél rövidebb időszak legyen az ember életében.

A szociális munkás szabadidejében sem tud megválni teljes mértékben a munkájától, hiszen a bajba jutott emberek sorsa munkaprogram után is foglalkoztatja őket – derül ki szavaikból. „Nem úgy van, hogy amikor hazaérek, a hátizsákomat leteszem az ajtó előtt és többet nem foglalkozom vele. Emberekkel dolgozunk, ez pedig azt feltételezi, hogy mi átadunk nekik valamit, és ők is átadnak nekünk valami. Munkánkból kifolyólag ők a gondjaikat adják nekünk. Fontos, hogy a határokat meghúzzuk. Ez nagyon sok munkával, türelemmel jár. Mindenki meg kell találja azt a dolgot az életében, ami feltölti, mert a munkánk nagyon igénybe vesz, lelkileg megvisel” – fűzi hozzá Bogos Gyöngyvér. Kolléganője nevetve jegyzi meg, a segítő szándék esetében majd minden élethelyzetben megnyilvánul, „ha utolérek egy cipekedő idős nénit, mindig segítek”.

Ez esetben a munka sikeressége az emberi sorsok jóra fordulásában mérhető. Ez energiával tölti fel, szárnyakat ad – mondják.

Gyöngyi feladata a 18. életévüket betöltött, intézményben nevelkedett fiatalok életpályájának egyengetése. Olyan – köztük értelmi fogyatékos – ifjakról van szó, akiket a családi háttér hiányában fel kell készíteniük az önálló életre. „Vannak pozitív példák, vannak önállósult fiataljaink, akik kérték a központból való kiutalásukat, mert meg tudnak saját lábukon állni. Van, aki családot alapított. Ez hatalmas siker számunkra” – jegyzi meg Gyöngyi. Klára a nevelőszülőkért felel, az ő munkájukat követi, de a munka lényege a nevelőszülők által nevelt gyermeken van. „Örülünk, amikor látjuk a szemünk előtt felnőtt gyermeket, látjuk, hogy ügyeskedik, tanul, hogy kiegyensúlyozott ember válik belőle. Engem egyébként akkor szokott a legjobban igénybe venni, amikor a gyermekeimmel egyidős gyermekekkel találkozom\" – mondja.

Embert próbáló helyzetek is akadnak – derül ki a beszélgetés során. „Talán az a legnehezebb, amikor arról kell meggyőzni egy édesanyát, egy szülőt, hogy fel tudják nevelni a gyermeket, nem megoldhatatlan a gyermeknek a családban való maradása. Fájdalmas, amikor ez nem sikerül. Azt tanították az egyetemen, hogy nem szabad eliténi a szülőt, a családot azért, amit tesz. Nem szabad éreznie, hogy én emberként hogyan vélekedek, hiszen nekem is megvan a saját értékrendszerem, szakemberként meg kell őt értenem, és olyan döntést kell hoznom, amely mindenkinek megfelel” – mondja Márton Klára.

Hogy kinek ajánlják a szakmát? Csak annak, aki belülről érez erre késztetést, akit érdekel az emberek sorsa, aki szeret emberekkel foglalkozni, szervezkedni, „hiszen meg kell találni a kiskapukat, az összefüggéseket, a megfelelő embert, a megfelelő megoldást”.

Izgalmas munka, mely nap mint nap újabbnál újabb helyzetekkel szembesíti a szociális munkást, talán ezért is szeretik mindketten olyannyira, hogy „semmiért sem adnák”.